Hogyan tovább

újra és újra elérek erre a pontra,amikor megkérdezem magamtól, hogy hogyab tovább?sajnos válasz nincs.Szeretném,ha nem kellene már ezen gondolkodni,de az élet akarva akaratlanul újabb és újabb kereszteződésekbe vezet.Merre és hogyan tovább?melyik utat válasszam,hogy végre úgy élhessek ahogy legszívesebben élni szeretnék.Tudom,hogy egyszer majd bánni fogom,hogy nem változtattam időben.Tudom,hogy egyszer majd csak élni szeretnék szabadon,boldogan,és remélem még nem lesz késő.Mostanában mindig az jut eszembe,hogy nyomrult kis életünket ki fogja rendbe rakni?Élünk egymás mellett mint 2 barát,társ,de már nincs semmi testi kapcsolat,megszünt.Egyikünk sem kezdeményez ilyet…Ez vajon meddig lesz így jó?Meddig lehet így élni?Az oké,hogy vannak..ill van aki néha napján ezt megoldja,de ott van a többi nap,amikor felébredünk egymás mellett,és nincs szexuális vágy?Akkor ez most házasság vagy csak együtt élés valakivel,aki régebben vágyott rám,és még én is valamikor régen vágytam rá.Bevallom őszintén ez az idő nalam már korábban elkezdődött,mint nála.Ha belegondolok sírni tudnék…Ideköt a munkám..kereseti lehetőségem es az amivé esetleg válhatnék.Egyébként már felálltam volna,és hazamentem volna.A szülöi házba,ahol még várnak a szüleim.Ott ahol bár nem felhőtlen gyermekkorom volt,mégis ha visszagondolok es összehasonlítom a mai világgal,mintha egy védőburokban éltünk volna.Mostanra már nincs ilyen,a burkok leváltak,es itt állunk kiszolgáltatottan,lecsupaszítva kitéve az élet nagy viharainak, a megélhetésért való harcban. Gyakorlatilag erről szól az életünk,pedig tudom,hogy meg kellene látni a szépet és jót is ami körülvesz.Élvezni kellene a napfényt,napsugarakat,nyíló virágot,a természetet ami körülvesz.Hálásnak lenni mindenért amink van,es amivé lettünk.De elfelejtjük ezt,mert a megélhetésért való küzdelem sokkal erősebb. Napról napra egyre többször kell felvenni a kesztyűt,és harcba szállni. A pénztelenség,nélkülözés lassan felemészti a mindennapokat.És észre sem veszem,de már elfelejtek vágyakozni dolgok utan amikért régebben. Pedig ezek lennének azok az apró dolgok amik kicsit kihúznának a gödörből,amiből mostanában nagy erőkkel kapaszkodom felfelé,de mintha állandóan visszacsúsznék. Vannak percek,órák,amikor úgy érzem jó lesz minden, de közben elfelejtek a mábsn élni,élvezni a perceket,órákat,amikor pozitív gondolataim vannak. Sokszor eszembe jut,hogy attól még hogy a dolgok nehezen mennek és akadályokba ütközöm élvezni kellene azokat a pillanatokat,amiket a családommal tóltök.Hálát kellene adni azért,hogy van egy csodás lányom,hogy élnek a szüleim, hugom és családja is rendben van. Csak az a baj,hogy belekerülök egy szorongási állapotba amitől nem tudok megszabadulni. Hiába taposom az utat előre,csak visszacsúszok. És ez az élet minden területére vonatkozik kivétel nélkül.Élünk,de nem élvezünk pillanatokat.